“Ha haragból vagy félelemből küzdesz, el fogod veszíteni a harcot”

(Imre Vallyon) 

Reggel hat óra körül lehetett, amikor felébredtem rá. Hétköznap volt, munkába kellett mennem aznap. Nagyon-nagyon rossz volt az időzítése.

Mivel máskor is megjelent már, ezért ismerős volt, nem volt idegen. Ismerős volt a szorongás, a félelmek, a halálfélelem, a stressz és a bizonytalanság. Azt éreztem, hogy nem bírom ki, belehalok. Nem tudtam nyugton maradni, mászkálnom, sétálnom kellett a lakásba fel s alá, mert annyi feszültség volt bennem. Ilyenkor általában mindig ez történt, amit nem tudtam már másképp levezetni, csak mászkálással. Mindeközben erősen és hevesen vert a szívem, szóval sport vagy intenzív mozgás ilyenkor nem segített rajtam, mert az érzést, hogy a szívem kiugrik a helyéről, csak jobban fokozta, és felerősödött tőle a halálfélelmem.

Mindezek az érzések óriási súllyal és teherrel csüngtek a szívemen, és közben csak peregtek az elviselhetetlennek tűnő másodpercek, amikben minden egyes pillanatban azt éreztem, hogy vége az életemnek, valamelyik lépésemnél majd összeesek, és többet sose kelek már fel élve a földről. Pánikrohamom volt, mint előtte már annyiszor.

Ilyenkor nagyon felerősödött a félelmem az élet irányába, ami egyébként is megvolt, csak ezeken az alkalmakon óriásira erősödött. Az éreztem, hogy az élet kihívásai, nehézségei, bizonytalanságai minden téren megesznek és keresztben lenyelnek. Azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok mindenre, és hogy a világban nem találom a helyem, önmagamat. Ettől bénítóan bénának és kétségbeesettnek éreztem magamat. Ilyenkor szinte remegett mindenem, ezek az érzések pedig ólmos súlyokkal végtelenül megnehezítették a pillanataimat, az óráimat.

Ez bénító erővel hatott rám, és felhozta az életem minden félelmét. Ilyenkor a jelenemet szó szerint körüllengte egy olyan sötétség, amiben félelem és reszketés uralkodott jóformán mindennel kapcsolatban az életemben, de legfőképpen az olyan dolgokkal kapcsolatban, amik nehezek, amik kihívás jelentenek, amik betegségek és felelősséggel járnak.

Ezektől mind féltem. Fizikai fájdalmaim nem voltak, de lélekben olyan elviselhetetlen volt mindaz, ami ilyenkor történt velem, hogy úgy éreztem, darabokra szed ez az állapot, és egészen a tébolyodottságig juttat el.

Olyan volt, mintha az épelméjűségemet tépkedték volna le rólam. Mintha a folyamatnak nem is volna más célja, mint a teljes megsemmisítésem lélekben és fizikailag. Bizonytalanná vált a járásom, belső remegésem volt, és nem akartam élni, hiszen úgy véltem, nem élet az ilyen állapot. Ilyenkor minden egyes alkalom után teljes volt a mentális káosz bennem, és ez teljesen órákra, napokra, hetekre ronccsá tett.

Az évekig tartó rehabilitációm után és a gyógyszereknek köszönhetően jobb lett az állapotom, és ettől tudtam dolgozni is, de még nem gyógyultam meg, és nekem aznap dolgozni kellett mennem. Ettől borzasztóan cikin és kellemetlenül éreztem magamat, és még jobban felerősödött bennem a pánik. 

llyenkor mindig azt éreztem, hogy ha így megyek ki az utcára, mindenki látja majd rajtam, hogy nem vagyok jól, és azt is, hogy bármelyik pillanatban megőrülhetek. Féltem, hogy mit gondolnak majd rólam, hogy mindenki azt figyeli majd, hogy milyen katasztrofális állapotban vagyok. Féltem attól, hogy ha belenéznek a szemembe akkor meglátják benne azt, hogy bármelyik pillanatban megőrülhetek, meglátják benne a kiszolgáltatottságomat, és ezt kihasználva bántani fognak. Hogy meglátják a szememben a zűrzavart és mindazt, ami ilyen esetekben mindig rám telepedett: az összes félelmemet, aggályaimat, csüggedésemet, aggodalmamat, ijedtségemet, a stresszt, a pánikot, azt, hogy mennyire sérülékenynek és gyengének, elhagyatottnak érzem magam, és hogy mindeközben majd’ megőrülök.

Az őrülettől való rettegésem olyan volt, mintha forrt volna a vérem, miközben a tudatommal tudtam, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat a filmem, és onnantól fogva azt se fogom tudni már, hogy mit csinálok.

Olyannak éreztem magamat, mint akit az Isten egyedül hagyott a pácban, akin már semmi és senki sem segíthet, nincs megoldás a bajára, és sohasem, sem most, sem a jövőben nem is fog meggyógyulni.

Jöttek fel érzések és gondolatok, hogy az én esetem gyógyíthatatlan, és egyébként sem leszek rá képes, hogy kigyógyuljak ebből, mert az csak másoknak adatik meg, velem ilyen nem fog megtörténni, nekem nem lesz ekkora szerencsém, mert én nem vagyok elég ügyes, okos, szerencsés, és egyszerűen nem vagyok képes rá. Nekem nem fog menni.

Ilyenkor, amikor ez történt, féltem, hogy meghalok, és mellé még attól is, hogy összeesek az utcán, és eszméletlenül, kiszolgáltatva ott maradok majd a földön. Ettől még jobban megijedtem és féltem.

Pancsernak éreztem magamat, hogy velem ilyen megtörténhet, és a gondolat, hogy nekem így kell már leélnem az egész életemet, elkeserített. Elszomorított az is, hogy ilyenkor annyira zavarodott volt a figyelmem, hogy nem tudtam helyesen figyelni a munkámra vagy bármire, amit csináltam, és ez még inkább rátett egy lapáttal a félelemre, hogy észreveszik és szóvá teszik, vagy alkalmatlannak vélnek és megválnak tőlem. Ezek az állapotok mindig elkeserítették a jövőképemet.

Dolgozni, elvégezni a szükséges kötelességeket, befizetni a csekket, fenntartani a lakásomat, családi és baráti kapcsolatokat ápolni, megfelelni a kihívásoknak, mindeközben derűsnek lenni úgy, hogy folyamatosan az a hang volt bennem, hogy veszélyes vagyok magamra nézve és másokra is, és hogy vesztes vagyok, és nincs semmi értelme már az életemnek. Ezek az érzések ebben az időszakomban általánosak voltak.

Ekkorra már másfél éve voltak pánikrohamaim. Máig élénken emlékszem a legelsőre: ugyanilyen tünetekkel járt, és még mentőket is kellett hívni. Most kicsit visszautazva az időben ezt a bizonyos első esetet is szeretném leírni.

Mivel egy erős fáradtságérzettel kezdődött minden, azt hittem, hogy ha majd kialszom magam, akkor jobban leszek. Majdnem 2 napon keresztül csak aludtam és feküdtem, és még jól is esett, amit nem is értettem, hiszen mindig figyeltem a megfelelő mennyiségű alvásomra…  Így kezdődött, váratlan volt ez az egész.

Hiába aludtam, a két nap után annyira felerősödött bennem a pánik, hogy mentőket kellett hívnom. Amikor megérkeztek az részben vicces volt, legalábbis most már így, utólag,mert amikor kimentem eléjük a saját lábamon, egészen a kapuig, és megkérdezték tőlem, miközben pakolták ki a cuccaikat, hogy “Ki a beteg és hogy mi történt?”. Mondtam nekik, hogy én vagyok az. Erre megáltak a pakolásban, és néztek rám furán, majd rámförmedtek, hogy akkor miért mászkálok itt?

Erre visszafordultam és visszamentem a nappaliba. Nagyon kínos volt, de egyszerűen nem tudtam megülni a fenekemen, hiszen egyszer azt éreztem, hogy meghalok, másodszor pedig azt, hogy nem bírom már elviselni, ami történik bennem és beleőrülök.

Forrt a vérem, azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, a feszültség és a pánik érzése uralkodott rajtam úgy, hogy igazából nem volt rá ok, ráadásul majdnem két napon keresztül csak aludtam, szóval nonszensz volt az egész.

A mentősök mindent megtettek, hogy segítsenek, de nem tudták elmulasztani a rohamot. Nyugtatót kaptam. Megnézték a szívverésemet, a pulzusomat, csináltak egy gyors EKG-t is, beszéltek hozzám, keresték velem a kapcsolatot. A mentős nagyon jófej volt, elkezdett velem beszélgetni nagyon lazán a multifunkcionális kondigépemről, ugyanis észrevette a nappaliban, hogy van nekem egy ilyen. Ezt a gépet egy barátomtól kaptam kölcsön és nagy bőszen használtam is, akkoriban fizikailag nagyon jó erőben voltam. Sokat edzettem, úsztam, lovagoltam, kondiztam, kerékpároztam, és falat mászni is jártam. Imádtam mindet.

Mondta, hogy milyen jó kis gép ez, és kérdezgetni kezdett, hogy mennyit szoktam edzeni, illetve hogy mennyivel nyomok fekve, ilyeneket. Érezhetően próbálta oldani a feszültséget a szüleimben, (mert ők is ott voltak) és bennem is. Mivel  mentősök, sokat láttak már, úgyhogy valószínű, hogy ő már tudta, mivel van dolga, mi történik velem…

Mindez a sok segítség és figyelem, amit kaptam, megnyugtatott, mert azt éreztem, hogy biztonságban és jó kezekben vagyok. Úgy gondoltam, hogy nagy baj már nem lehet velem, hiszen ők jobban tudhatják nálam, hogy mi történik velem, megvédenek majd és segítenek is majd rajtam. Így talán már mégsem fogok meghalni.

A rutinvizsgálatok után mindent rendbe találtak, de azért bevittek a legközelebbi kórházba egy nagyobb kivizsgálásra és szívultrahangra. Az alapos kórházi vizsgálatok után néhány óra múlva kiderült, hogy makkegészséges vagyok.

Emiatt később, amikor a pánikroham újra és újra megjelent, tudtam már, hogy az elmulasztásában igazából nem tudnak majd segíteni nekem a mentősök, orvosok és a kezeléseik, hiszen semmit sem mutatnak ki a vizsgálatok. A pánikbetegség tulajdonképpen láthatatlan.

A szakirodalom ezt írja róla:

"A pánikzavar kialakulásának magyarázatára a különböző iskolák eltérő elméletekkel rendelkeznek. A biológiai elméletek a pánikzavar hátterében genetikai meghatározottság talaján kialakuló biokémiai eltérések meglétét feltételezik. A pánikzavar egyes családokban gyakoribb, mely az öröklődés szerepét hangsúlyozza, azonban sokaknál negatív családi kórtörténet mellett alakul ki a pánikbetegség, ami alapján külső kiváltó tényezők oki szerepe is felmerül. Az első roham kialakulásában nagy szerepe lehet a testi betegségeknek, a stresszel teli életeseményeknek.

Az utóbbi évek irodalmában egyre nagyobb szerephez jutnak azonban a pszichológiai magyarázatok, melyek azonban szintén fontosnak tartják az élettani sérülékenységet a pánikrohamok keletkezésében Egyesek a pánikroham kialakulásában a CO2-szabályozás zavarát tartják elsődlegesnek. Egy másik elmélet szerint a szervezet veszélyes helyzetekre kialakított "riasztórendszere" aktiválódik szükségtelenül, akkor is, ha nincs vészhelyzet. Az aktiválódás pontos oka tisztázatlan. Mások szerint a pánikrohamok keletkezésében a "normál" testi tünetektől való ijedtség, azok katasztrófa-előjelként való értékelése állhat, kialakítva így egy ördögi kört, hiszen a fokozott szorongás, félelem a tüneteket (pl.: szívdobogás-érzés, fulladás-érzés) rontja."

Ahogy említettem, a legelső pánikrohamomat az évek során több is követte, amelyek a legváratlanabb helyzetekben jelentkeztek. Egyszerre utáltam őket és féltem tőlük. Nem igazán lehetett megszokni az élményt, mindig elviselhetetlen volt. A legelején azt sem tudtam igazából, mit is kezdjek vele. Időbe telt, mire sikerült megtanulnom bánni a rohamjaimmal, bár mindig ők voltak a nagyobbak és az erősebbek nálam. Ez a probléma nem olyan volt, mint amikor leesik a kép a falról, te pedig egy egyszerű mozdulattal a helyére teszed, és minden rendben lesz.

Arra jöttem rá pánikbetegként, hogy ennek a rendezőelvnek, vagy mozdulatnak benn, belül kell megtörténnie, egy belső, befelé irányuló mozdulatnak, egy belső folyamatnak kell lennie. Ráadásul olyannak, amit többször is meg kell ismételni, mert érzed, hogy a probléma nagy, sokkal nagyobb nálad. Én ezt éreztem, és nekem ez a hozzáállás nagyon sokat segített.

Visszatérve tehát a poszt elején említett reggeli pánikrohamomra, piszkosul erős volt, az egyik legerősebb. Ennek ellenére azonban egy olyan lehetőséget is biztosított, hogy megtapasztaljam az Anamé Program gyakorlatainak a hatékonyságát, pozitív hatását.

Ez a pánikroham, olyan volt, mint amikor az ember az ébresztőórájára ébred, a semmiből tört rám, olyan hirtelen, hogy kipattant tőle a szemem. Felébredtem.

Eluralkodott rajtam a menekülőösztön, nem tudtam egy helyben maradni. Tudtam, hogy a lakásból nincs hová mennem, menekülnöm, hiszen bárhova is megyek, mindig ott lesz velem a pánik és az összes negatív mentális tünet, ami ilyenkor a rohammal együtt jár, a roham elmúlása után pedig marad a depresszió. Roham közben nagyon szapora lett a szívverésem, azt éreztem, hogy kiugrik a helyéről. Nagyon féltem, tetőtől talpig elöntött a pánik és kétségbeesés érzete. Nem tudtam nyugton maradni a bőrömben, legszívesebben, kiugrottam volna a testemből, mert elviselhetetlenül tört rám a szorongás, a félelem, a pánikhangulat és az élet értelmetlensége, és mindez egészen elragadott magával.

Ekkor már jártam az Anamé jóga budapesti stúdiójába jógalégzésre. Volt is ám egyéni gyakorlatom, amit otthoni elvégzésre kaptam, és néhány hónapja már rendszeresen jártam Anamé csoportos óráira is. Amit én tapasztaltam akkoriban is, és ami mind a mai napig ugyanúgy aktuális, hogy az Anamé jóga kezdőknek és régi gyakorlóknak egyaránt, mindig tudja segíteni a testi, lelki és szellemi fejlődést, nemtől és egészségügyi állapottól függetlenül. Emellett megadja az egyéni gyakorlás lehetőségét is, méghozzá személyre szabott és célorientált, a csakrákkal dolgozó gyakorlatokkal. Mivel a csakrákon rétegről rétegre haladva lehet dolgozni az Anamé Program nem jógatanfolyam, hanem inkább folyamat.

Miközben nem voltam jól, fel-alá mászkáltam a lakásban, és nem tudtam, hogy mit tegyek, bemenjek-e dolgozni vagy sem, azt éreztem, hogy ha hagyom, hogy a pánikbetegség meghatározza a munkába járásomat, akkor máskor is meg fogja. Számomra ez egyértelmű volt, és úgy véltem, hogy ezt nem hagyhatom, mert nem akartam félelmekkel és szorongással teli fogságban élni.

Leültem, és elkezdtem meditálni. Nem segített. Azt éreztem, csak rosszabbodik a rosszullétem, olyan volt, mintha minden energia a fejembe ment volna és elviselhetetlenül tombolt benne. Mint amikor ideges vagy és azt érzed, hogy eldobod az agyad, csak ez megsokszorozva, meg nem szűnően. Ekkor jutott eszembe, hogy gyakorolni fogok.

“Tégy rendet a káoszban. Szeress, ha mindenfelé gyűlölet uralkodik is. Világíts a legnagyobb sötétségben.”

(Imre Vallyon)

Elő is vettem az otthoni egyéni gyakorlatot, ami szinte azonnal éreztette a hatását, és segített oldani és levezetni az érzelmi és gondolati zűrzavart és feszültséget. Kivezette mindazt a sok magatehetetlen és felesleges energiát, ami a fejembe tódult. Az őrülettől való erős félelmet is segített csillapítani. Gyógyszer nélkül tudtam nyugodtabb maradni.

Amit csináltam, segített abban, hogy ne csak passzív elszenvedője legyek a pánikrohamnak. Anamé véleménye erről a folyamatról a következő:

Az Anamé jóga gyakorlataival a csakrák megnyitása helyett a csakrák tisztításával és harmonizálásával dolgozunk.

“Az Anamé Program katalizátor, mert változásokat indít el, amik végső soron maguktól is bekövetkeznének, de ha kevés az energia a rendszerben, akkor általában az ember sorsa játssza el azt a szerepet, hogy kimozdítson és elindítson a fejlődés útján.

A különbség a sebességben és a tudatosság szintjében rejlik. Alacsonyabb energiaszinten a változás nem csak lassabban megy végbe, de az ember passzív elszenvedője lesz.”

részlet Balázs Valéria Anamé Csakra Program című könyvéből

Itt szeretném megjegyezni még azt is, hogy ugyanaz az energia, ami az Anamé jóga gyakorlataiban jelen van, jelen van az Anamé csakratisztító karkötőkben az Anamé hanganyagokban és kiegészítőkben egyaránt.

Az Anamé jógaórán kapott egyéni gyakorlat hatására jobban lettem. Telt az idő, közben elkezdtem készülődni, és eldöntöttem, hogy bemegyek dolgozni, mert fontos. Az eszméletvesztéstől vagy a haláltól való félelmem kapcsán pedig meggyőztem magam, hogy ha össze is esek, nem számít, ezt most ki kell bírni.

Nagypapámnak volt egy mondata, amit nagyon megjegyeztem, pontosan így szólt: “Ki kell bírni.” a “ki” szót hangosan, hirtelen mondta, harsányan, kiemelve, felszólítóan. Nagypapa kemény ember volt nagyon, megjárta a második világháborút, és hadifogságba is került, azt is túlélte és hazajött.  Ez a kijelentése mind a mai napig sokat segít nekem.

A pánikrohamom napközben enyhébb lett, nem volt már olyan erős. Sokat imádkoztam, és munka közben az volt a legfontosabb számomra, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy hatalmas káosz van bennem. Az ilyen pánikrohamos napokban tényleg csak annyi volt a cél, hogy kibírjam a napot, hogy végig tudjam csinálni.

A szeretet fontos, de kibírni, végigjárni egy emberi életutat normálisan, úgy, hogy közben az ember a jóra törekszik, és kibírja az élet nehézségeit és viszontagságait - ez éppen ugyanolyan fontos. Mert könnyebb nem csinálni, nem járni az úton vagy eltévedni, letérni róla.

"Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt."

Máté 7:14

A napomat végül átvészeltem valahogy, kibírtam valahogy, végigcsináltam valahogy. A munkámat vagy így, vagy úgy, de elvégeztem valahogy, és jó volt hazamenni azzal az érzéssel, hogy a pánik és a szorongás ellenére, a félelmek, a bizonytalanság és az erőtlenség ellenére az erőt, a kitatást, a hitet és a szeretetet választottam. A munkám közben nem éreztettem másokkal, hogy nekem rossz napom van, segítettem, ahogy tudtam mindenkinek, mindenben, és rendes voltam mindenkivel, amennyire csak képes voltam rá. Tartottam magam a tarthatatlanság ellenére is.

Én azt látom mind a mai napig, hogy amikor már tényleg csak az van az emberben, hogy semmi ereje sincs, akkor már csak az számít, hogy kibírja valahogy. Hittel.

Csak ez számít. Függetlenül attól, hogy az eredmény, bármiről is legyen szó, jó vagy rossz lesz. Azt tapasztalom, hogy amikor az ember hangulatának meghatározója a jó vagy rossz tudatállapot, addig csak a külső körülményektől függ a közérzete. És persze ha nehéz, az nehéz, ezzel meg kell tanulni együtt élni, viszont mindeközben nem mindegy, hogy hol van az ember fókusza. Szerintem ez a legfontosabb, mert ez a sorsfordító, és csak ez számít. Ha ugyanis a fókusz csak a külső körülményeken van a stabil belső középpont erősítése és keresése nélkül, akkor addig mindig csak egy nem stabil és nem erős biztonságérzet erősödik vagy épül fel az emberben, amiről pedig a megmérettetések során előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy hamis és kevés.

Az Anamé Program gyakorlatainak hála a pánikbetegségem elmúlt teljesen, és mára már jól vagyok és egészséges. Szeretném még leírni azt, hogy én már pánikbeteg voltam, amikor rátaláltam az Anamé Programra, és nagyon örülök ennek a találkozásnak! Nem is tudom, hogy mi lett volna velem enélkül, nagyon, hálás vagyok érte az Istennek is és Anaménak is.

Köszönöm, hogy velem tartottál, várlak a következő részben is, amiben az általam megélt  pszichoterápiás kezelés és az Anamé Program gyakorlatainak hatásai közötti különbségekről fogok majd  írni.

Így a végére pedig még engedd meg kérlek, hogy felhívjam a figyelmed Balázs Valéria Anamé blogjára is. Többek között olvashatsz benne a kundalini jógáról és energiáról, Anamé nem mindennapi életéről, az Anamé Program születéséről, szóval sok-sok mindenről.

Felhasznált forrás:

https://www.egeszsegkalauz.hu/betegsegkereso/mentalis-betegsegek-viselkedeszavarok/panikzavar-panikbetegseg/hz51exk