Az elmezavarból való kiút reménye
Fontos, hogy tudd, mindaz, amiket most le fogok írni neked, az én tapasztalataimból, meglátásaimból és megéléseimből erednek. A mai posztban arról szeretnék írni, ami szerintem az emberiség kollektív krízise és az egyik legnagyobb problémája (a sok közül), ami meglátásom szerint a mai napig részben tabutéma is, és sokan beszélni sem szeretnek róla, és lehetőség szerint jobban szeretik kerülni. Mégis, amikor az ember személyesen szembekerül vele, a leginkább egy megoldhatatlan és kétségbeejtő problémának éli meg - joggal, hiszen szerintem erre nem is igazán lehet felkészülni. Ez a téma most az őrület lesz.
Én ezzel a témával akkoriban kezdtem el foglalkozni, mikor pánikbeteg lettem, és még nem ismertem az Anamé Programot. Az őrületről írnom azért annyira szívügyem és azért választottam most témaként, mert az ettől való óriási félelmem nagyon nagyban meghatározta az életemet, miután a pánikbetegség rám tört, és erősen zavart állapotot eredményezett a lelkemben és a fejemben egyaránt. Ebben az időszakban ez a zavartság annyira felerősödött, hogy nagyon-nagyon megijedtem, hogy valóban meg is őrülhetek. A pánikbetegségem előtti időszakban ilyet sohasem tapasztaltam még, ezért nagyon félelmetes volt számomra.
Ebben az időszakban a pánikbetegségem 3 fő félelmet hozott fel bennem, melyek egyben 3 nagy életvezetési kérdést is jelentettek számomra. Hiszem, hogy minden félelem, de negatív érzelem is (például depresszió, frusztráció, harag, kétségek, féltékenység, averziók, neurózis, irigység, fájdalmak, és nem utolsó sorban a félelem az őrülettől), amely valamilyen okból, például krízisből jön létre az emberben, valójában olyan nagy kérdéseket is jelent, amelyet az embernek az elméjében és az életében is elkerülhetetlenül meg kell tudnia válaszolnia zsigeri szinten azzal, ahogyan él, és meg kell tanulnia kezelnie és bánnia vele, tanulni belőle. Szörfözni rajtuk.
Nekem a saját életemben az ilyen negatív érzéseim esetén az a kérdés, hogy “Mi ez?“ tisztábban láttatja őket. Ezekkel a negatív érzelmekkel kapcsolatosan ennek a kérdésnek a feltétele nekem sokat segít, hogy megtanuljam a figyelő szemszögéből látni őket. Ezáltal minél kevésbé azonosulok velük, és így kezelni tudom őket.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden esetben azonnal el is tűnik a negatív érzés, de az energiát így ki lehet vonni belőle, és könnyebben lehet dolgozni vele, rajta, tudatosan, hogy könnyebben tudjak haladni a megoldása felé. Tehát én azt látom, hogy minden ember számára lehetőség az, hogy megtanulja feloldani a negatív érzéseinek az okát.
Vegyük példának azt, hogy ha valaki állandóan stresszel, akkor szerintem előbb-utóbb meg kell tanulnia, hogy nyugalomra és önnyugtatásra, és ennek a hétköznapi szinten való elsajátítására van szüksége. Ehhez szerintem mindenképpen kell számára egy ideális módszer és egy ideális életmód is. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia, mert ilyen helyzetekben nem elég tudni, hogy éppen szükség van a lelki egyensúly visszaszerzésére, hanem még békeidőben tudnia kell megerősíteni a saját nyugalmát különböző élethelyzetekben éppen úgy, mint egyedül egy szobában az otthon csendjében, az erre szánt időben. Megtalálni a nyugalmatlanságnak az okát, és kidolgozni, “kinőni” belőle.
Visszatérve tehát, a pánikbetegség 3 fő félelmet hozott fel és erősített meg bennem: az egyik az őrülettől való félelem, a másik a haláltól való félelem, a harmadik pedig az életem értelmének a nem tudása, és annak a hiányától való félelem. Most az őrülettől való félelmemről szeretnék írni.
A kérdés
Ez a három téma nekem szorosan összefüggött, hiszen mindhárom a lényegre világított rá, a legfontosabb kérdésre, aminek a megválaszolásával úgy éreztem, minden kérdésre választ kapok, és ezátal megtalálhatom az életemben a boldogulásom kulcsát is.
A pánikbetegségem idején ez a kérdés nem volt más, minthogy ‘Mi vagyok valójában?’
Egy ember, aki meg fog halni? Egy ember, aki megfog őrülni? Vagy egy ember, akinek az élete teljesen értelmetlen, hiszen minden úgyis elmúlik? Akkor meg minek ez a felhajtás, minek dolgozni, gürizni? Pusztán csak az életben maradás miatt?
A legnagyobb gondom ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával az volt, hogy igazából engem a pénz, az utazás, a karrier, a családalapítás és az élet örömei egyáltalán nem motiváltak, lelkesítettek. Erre igazán a pánikbetegségem idején és a depresszióm által jöttem rá, előtte nem nagyon foglalkoztam ilyen kérdésekkel.
Csak csináltam a dolgom ugyanúgy mint mindenki más. Oviba meg bölcsibe jártam, mert kellett, tanultam, mert kellett, tovább folytattam a tanulmányaimat, mert kellett, dolgoztam mert kellett, hogy legyen mit ennem, hogy legyen hol laknom, és ki tudjam fizetni a számláimat. Mindamellett abszolút aggódtam a jövő, a munkahely, a párkapcsolat és az egészségem miatt.
Tulajdonképpen egészen jól el is voltam ezekkel, eldöcögtem én ezzel, csak az volt a gondom, hogy amikor jöttek a krízisek, akkor abból mindig rossz és negatív lélekállapotok születtek, amelyek nagyban meghatározták a hangulatomat, az életemet és a kapcsolataimat. Ebből aztán megbántások, sértődések, veszekedések, elégedetlenségek, elválások, összeveszések, sérelmek és hasonlók születtek.
Az emberek általában ilyen életet élnek és ez a normális is, jobban mondva megszokott, és még talán az elfogadott is. Érdekes, vajon miért így élnek a legtöbben?
Számomra az, ahogy az emberek bántón viselkednek egymással, mindig teljesen érthetetlenek volt, ugyanakkor paradox módon én is sokszor megbántottam, megsértődtem, veszekedtem, stb. másokkal. Utóbb aztán mindig rossz volt, zavartak ezek a működéseim és beláttam, hogy nem jók, mégis könnyen eluraltak. A pánikbetegségem idején aztán annyira felerősödtek bennem ezek a negatív szokások, hogy azt éreztem, folyamatosan kavarognak bennem és mérgezik a lelkemet, ezért meg kell, hogy szabaduljak tőlük, miközben viszont magatehetetlennek és kiszolgáltatottnak is éreztem magamat azért, mert nem akartak elmúlni.
Úgy éreztem, hogy beleőrülök az életbe, egyrészt azért, mert a pánikbetegség tünetei elviselhetetlenek voltak, másrészt azért, mert minden az élethez, az abban való helytállásomhoz és a jövőmhöz kapcsolódó félelmem felerősödött.
Az őrület
Utánanéztem egy picit, hogy pontosan mi is az őrület, mit írnak róla a pszichológusok. Íme egy kis idézet az egyik ilyen írásból, amit találtam:
“A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az őrültség egy fajta elmebetegség, mely során az „őrült” képtelen ésszerű cselekedeteket végrehajtani és értelmes válaszokat adni. Ennek ellenére fontos tudnunk, hogy a kifejezés leginkább a köznyelvben, vagy városi legendákban használatos, hiszen sem az orvostudomány, sem a pszichológia tudománya nem tart számon olyan pszichés kórképet vagy mentális rendellenességet, melyet az „őrült” kifejezéssel illetne.
Ám, ha valamilyen módon mégis közelíteni szeretnénk a tudomány és a köznyelv megfogalmazását, jó kiindulásnak tekinthetjük Gogol: Egy őrült naplója című, megdöbbentő szakmai pontossággal és mértéktartással megírt művét. Ha a mű főhőse, Popriscsin, vagyis az „őrült”, alávetette volna magát egy alapos mentális kivizsgálásnak, minden kétséget kizáróan a skizofrénia diagnózisát tudhatta volna magáénak. Gyakran hallani a köznyelvben, hogy a „skizofrén ember azt hiszi, hogy több van belőle” vagy a „skizofrénnek egyszerre több személyisége van”. Ám ez egy határozottan téves, mégis igencsak elterjedt jellemzés. Ám, a fenti jellemzés a „többszörös személyiségzavart” írja le, míg a skizofrénia ennél jóval árnyaltabb kórkép.
A skizofréniát alapvetően a pszichózisok közé soroljuk. A pszichózis a realitáskontroll elvesztésével járó állapot, vagyis olyan működésmód, mely során az egyén már képtelen különbséget tenni a valóság és a valótlan (talán éppen csak az ő fejében létező) között. Súlyos esetben a beteg olyan általa „kitalált” vagy „generált” meggyőződésekben hisz vagy szokásokat gyakorol, hogy ettől még az sem tántorítja el, ha adott esetben egészségkárosító, netán életveszélyes. (2013-ban történt a Fejér megyei Agárdon, hogy meghalt egy másfél éves gyermek, mert szülei alig etették és itatták, hiszen teljes meggyőződéssel hitték, hogy gyermekük valamiféle kiválasztott és fénnyel táplálkozik. A gyermek szülei pszichózisának áldozata lett.) Ezért is kiemelkedően fontos, hogy minél előbb megfelelő kezelésben részesüljenek a pszichotikus állapotot megélők. Ám a beteg szakemberhez való eljuttatása sokszor embert próbáló feladat, hiszen a pszichózisban szenvedőknek egyáltalán nincsen betegségbelátásuk, vagyis nem érzik, hogy segítségre volna szükségük.”
Skizofrénia, hogy is van ez?
Egy ismert Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta, Feldmár András azt mondja: “Szerintem a depressziónak a legnagyobb oka az, hogy valaki egy szép napon rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott, és halvány lila gőze sincs, hogy ő akkor ki is valójában, nem akar többé szerepet játszani, és nem tudja, hogy akkor mit csináljon. Ez a depresszió: nem kémiai dolog, hanem egzisztenciális dolog.”
A pánikbetegségem is ezt okozta nálam, pont ezt. Olyan volt, mintha megkérdezte volna tőlem, hogy ki is vagyok, mi is vagyok valójában. Nem tudtam rá a választ, ezért nálam emiatt jött egy nagyon mély depresszió, amibe belezuhantam.
Feldmár András azt mondja még, hogy “az úgynevezett skizofrénia[val kapcsolatban] még a mai napig se senki se bizonyította be, hogy annak van valami organikus vagy genetikai alapja. Próbálták, de hogyha megnézitek az irodalmat, semmi konklúzív nincsen.”
Azt mondja, hogy a skizofrénia csak egy szó, “hogy kiszedjük a közösségből azokat az embereket, akik ha valóban megtudnánk, hogy miért szenvednek, akkor úgy el kellene szégyellnünk magunkat. Vagy mondjuk annak az illetőnek a családjának kellene elszégyellnie magát, vagy az egész társadalomnak kellene elszégyellnie magát. Hát azért, hogy ne kelljen elszégyellnünk magunkat, sokkal jobb azt mondani, hogy ez egy genetikai probléma, vagy ez egy agybajm és hogy van orvosságunk rá, és akkor senkinek sem kell szégyellni magát.”
“Nem az úgynevezett skizofrének reménytelenek. A pszichiátria reménytelen.” - mondja Feldmár. Szerinte “a pszichiátria olyan, mint a fekete [...] mágia, ez a mai napnak a fekete mágiája, mert a pszichiáter az, aki azt mondja a szülőknek, a társadalomnak és az úgynevezett skizofrénnek, hogy ha ez egyszer megtörtént veled, akkor életed végéig ez leszel. És ezt mondja a tudománynak a hangsúlyával, ezt mondja úgy, hogy ezt nem lehet megkérdőjelezni, hogy ez így van. Ez mély, mély szuggesztió, ez a hipnózisnak a legmagasabb formája.”
Majd így folytatja: ”többször le volt írva, hogy például a skizofrénia az a gazdag országok betegsége. Tehát az a kapitalizmusnak a mellékhatása. Például Indiában vagy Sri Lankában, hogyha valaki olyan szimptómákat mutat, amit itt skizofréniának hívnának nagyon gyorsan, akkor mostanában ott a családnak egy választási lehetősége van: vagy elviszik a tradicionális sámánhoz, vagy elviszik egy nyugaton egyetemet végzett pszichiáterhez. És antropológusok összehasonlították, hogy mi történik azokkal a fiatalokkal, akik pszichiáterhez kerülnek, és mi történik azokkal a fiatalokkal, akikhez a sámánt hívják.
A sámánok azt mondják, ők azt hipnotizálják, hogy nahát, hogy ez nem baj, csak az kell, hogy mindenhonnan az összes rokon gyűljön össze, három napig egyenek-igyanak, és ő majd megkérdez mindent, hogy mi történt, ki átkozott el kit és ki haragszik kire, és az úgynevezett skizofrén az benn marad a lakásban, a házban, ki se jön, mert ez nem az ő problémája, de ő látja, és tudja, hogy körülbelül néha 100-120 ember messziről odazarándokol, hogy ő jól legyen. Tehát azonnal magát egy nagyobb valaminek a részének érzi, megmozgatja a világát, mindenki oda jön. És három napig esznek-isznak a sámán jár beszél, mondja, hogy beszéljék meg, bocsássák meg ezt, így, úgy, amúgy. És akkor az a hit, hogy miután ennek vége van, három héten belül a fiatal ugyanúgy fogja tudni a munkáját végezni, mint addig, és soha többé ez nem fog vele megtörténni. És képzeljétek el, ez így van. Az Antropológusok bizonyították, hogy ez így van. Azok, akik ezt az utat választják, három hét után ugyanúgy dolgoznak, mint azelőtt, nem hallucinálnak többé, soha többé ez nem történik meg velük.
Hogyha ugyanez ez az illető egy pszichiáterhez kerül, akkor a pszichiáter megmondja a családnak meg neki, hogy hát sajnos ez egy olyan dolog, amivel az élete végéig küszködni fog, és itt van az orvosság, csak szedje, és akkor soha többé nem fog dolgozni, kapjon [...] rokkantnyugdíjat, és hát tanulják meg a szülők, hogy hogy kell élni egy ilyen beteg gyerekkel. És képzeljétek el, ez lesz.”
Én úgy vélem, hogy Feldmár András szemszöge olyan távlatot nyit meg az ember számára és olyan nézőpontot ad át, ami reményt ad az elmezavar és a skizofrénia esetében is arra, hogy ki lehet jutni egy ilyen állapotból.
Szerintem jobb nem hagyni, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek ilyenkor teljesen elvakítsák az embert, nekem ez volt az, ami segített.
Te féltél már az őrülettől? Vagy volt olyan, amikor úgy érezted, mintha az őrület határán volnál? Hát kérdem én magamtól is de tőled is, hogy nem jobb inkább remélni nap mint nap, segítséget kérni, keresni a megoldásokat, és ha küszködve is, de tenni azért, hogy ne az elmezavarral kapcsolatos félelmek uralkodjanak el rajtad, és rettegj attól hogy megtörténhet veled vagy mással a környezetedben? És inkább a tudatot megrerősító gyakorlatokat végezni? Erre majd még később visszatérünk.
Egy kis saját szemszög
A problémáimkor, főleg a legmegoldhatatlanabbaknál, az, ami nekem még sokat segít mind a mai napig, az a hozzáállás az életem irányába, hogy imádkozom azért, hogy megérkezzenek a megoldások hozzám, és ami a legfontosabb, hogy legyen erőm addig is szembenézni velük és elviselni őket. Mert ilyenkor mindig megjön a segítség, a megoldás. Az elmezavartól való félelmem kapcsán is ezt tapasztaltam.
Emlékszem, nagyon régen, még pánikbetegként elviselhetetlenül féltem attól az érzettől, ami ilyenkor mindig mellékhatásként vele járt, hogy megőrülök. Attól, hogy az egyik rohamkor ez akaratom ellenére megtörténik, és már sohasem tudom majd visszacsinálni, nem lesz kiút. Ezt nem csak a képzelgés szintjén éltem meg, hanem konkrétan majdnem befekvős pszichiátriára kerültem, mert annyira instabillá váltam.
Ebben az időszakomban utolsó mentsvárként sokat segítettek az antidepresszáns gyógyszerek és nyugtatók, hogy erre ne kerüljön sor, de az őrülettől való félelmem továbbra is megmaradt. Még az első pánikrohamom után több mint másfél év múlva is bennem voltak az ezzel kapcsolatos félelmeim. Ekkortájt kezdtem el a gyakorlást, kezdő Anamé jógásként, tehát én már pánikbeteg voltam akkor, amikor elkezdtem Anamé jógagyakorlatokat végezni. Azt tapasztaltam, hogy az Anamé jógalégzés és csakratiszítás hatására erősödött a tudatom, és sokat enyhültek az őrülettől való félelmeim és a pánikbetegségem tünetei is, mely a rendszeres gyakorlásnak hála, idővel végül teljesen el is múlt.
Az egyik alkalommal, mivel kőkeményen foglalkoztatott ez a dolog, az Anamé jóga budapesti jógastúdiójában egy személyes beszélgetés alkalmával egyszer megkérdeztem Balázs Valéria Anamé véleményét arról, hogy fenyeget-e engem az a veszély, hogy egyszer meg fogok őrülni. Anamé együttérzően, szeretettel és reményt adó angyali derűvel rám mosolygott, és azt mondta, hogy nem fogok megőrülni. Mesélt a gyakorlásról és annak a jótékony hatásáról, majd ezek után mesélt pozitív történeteket is. Szívtől szívig hatott a beszélgetés, nagyon jó érzés volt. Mesélt hasonló esetekről, amelyekben a gyakorlás megoldásként és a probléma megszüntetésének eszközeként szolgált az őrület esetén is.
Ez a kérdés nekem nagyon fontos volt, és amikor feltettem neki, addigra már olyan bizalmam volt Anamé és az Anamé Program pozitív hatásának irányában, hogy azt éreztem, ez a módszer tud nekem segíteni a legtöbbet. Számomra is meglepő módon bíztam Anaméban, nagyon-nagyon. Bevallom, voltak aggodalmaim így is, hogy tényleg elmúlhat-e az őrülettől való félelmem, de mindezek ellenére sokkal jobban tudtam a figyelmemet a bizalomra és a gyógyulni akarásom irányába fordítani.
Mindezek bátorítottak, és megkönnyebbültem, mert amiket mondott és ahogyan beszélt erről, olyan reményt és lendületet adott, olyan óriási segítséget nyújtott nekem, amit addig soha senkitől nem kaptam meg, plussz ezeket a gyakorlással kapcsolatos tapasztalataim is alátámasztották. Pedig akkoriban már lassan két éve szenvedtem és sokféleképpen próbálkoztam kijutni a pánikból és a depressziómból. Hála a gyakorlásnak, az Anamé jógalégzésnek és a kiegészítőknek, mint például az Anamé csakratisztító karkötőknek, ma már jól vagyok.
Az Anamé Programban nekem biztonságérzetet ad, hogy a gyakorlatok a csakrák megnyitása helyett azok tisztításával és harmonizálásával dolgozik ugyanúgy, ahogy az Anamé eszközök, vagyis az Anamé kristályok, hanganyagok és vizek is. Ez a módszer nem egy jógatanfolyam, hanem egy folyamat, amiben érzem, minden embernek tud segíteni, akik nyitottak rá. Ha pedig szeretnél még többet megtudni az Anamé kiegészítőkről, akkor ajánlom figyelmedbe Anamé blogjának az egyik írását ezzel a témával kapcsolatban.
Akkoriban, amikor kerestem a számomra megfelelőt, más jógairányzatok után is érdeklődtem, például a kundalini jóga után is, de nekem az Anamé Program jógaórái váltak be.
Anaméval akkoriban már többször is találkoztam, és mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet tud rólam, mint jómagam. Fantasztikusan hasznos tanácsokat tud adni, ráadásul olyan szeretettel, bölcsességgel és erővel átadva, hogy azt éreztem, mindig érdemes rá hallgatnom. De ugyanezt láttam mások esetében is.
Amikor Anamé személyesen is részt vesz az órarendi csoportos órákon és kurzusokon, ezeknek mindenki által kedvelt része az, amikor személyes kérdéseket lehet feltenni neki. Ezek leginkább életbeli nehézségekről szólnak, és Anamé mindig szeretettel és figyelemmel válaszol rájuk. Ezeken az összejöveteleken a beszélgetésekkor a válaszaiban mindig pozitív, racionális, segítőkész és szeretetteljes. Számomra nagyon vonzó volt, ahogy beszél az emberekkel, emiatt mindig nagyon szerettem-szeretem hallgatni. Azt éreztem, hogy reményt és erőt ad át nekem és minden embernek, akikhez ilyenkor beszél. Mindezekkel együtt pedig mindig vannak a tarsolyában olyan pozitív történetek is, amelyek lelkesedésre és bizalomra adnak okot annak, aki kérdez tőle vagy beszél vele.
Köszönöm, hogy ma is itt voltál velem. A második részben tovább fogok írni erről a témáról, más nézőpontjaimból is megvilágítva a skizofréniát és az elmezavart. Megosztok velük kapcsolatosan két olyan történetet is, amelyekben az Anamé Program enyhítette, illetve megoldotta a problémát, továbbá elmesélem, hogy mik segítettek nekem az ezektől való félelmeim kapcsán.
Ha pedig még nem tetted volna, akkor látogass el Anamé blogjára is! Többek között olvashatsz benne a kundalini erőről is, és arról, hogy az Anamé Program miért nem kundalini jóga. Ír az életéről, az Anamé Program születéséről és sok más izgalmas dologról is, ami Anamé életét áthatja.
Szeretettel,
Sándor
Felhasznált források:
https://pszichologuskereso.hu/blog/orulet-mint-lelek-csapdaja
