Az előző blogposztomban olvashattál arról, hogy hogyan csináltam végig reggeltől kezdve egy olyan napot, ami erős pánikrohammal kezdődött. Részletesen kielemeztem, hogy milyen érzéseim voltak, és hogy én hogyan éltem meg ezeket.

A pánikbetegségem idején a pánikrohamaim nem jártak fulladozással, helyette ezeket sokkal inkább mentális és pszichés megpróbáltatások jellemezték. Ezért nem volt annyira szembetűnő, hogy gyakorlatilag élet-halál harcot vívok.

Pedig közben belül, bennem az zajlott.

Ilyenkor szapora szívverést, szédülést, mellkasi fájdalmat, izzadást, légszomjat, remegést, zsibbadást, hányingert, a torkomban pedig gombócot éreztem. Ezek mellett megjelent a bizonytalanság, a halálfélelem, a megsemmisüléstől való félelem, egy erős menekülési kényszer és a félelem attól, hogy elájulok és elvesztem az önkontrollomat. Ez a tünetegyüttes volt az én élet-halál harcom, amit említettem.

Emiatt elsősorban a mentális higéniámat tartottam fontosnak, azt, hogy meg tudjon gyógyulni a pszichém azon része, ami ezekért a tünetekért felelős. 

Legyen szó bármilyen gyógyulásról, én hiszek abban, hogy nem csak azt kell megtanulni, hogy hogyan leszünk képesek a betegség nehézségeit elviselni, hanem a gyógyulással járó kihívásokat, fájdalmakat, lemondásokat és kellemetlenségeket is kezelni kell. Ezért is tartom fontosnak, hogy megtaláljuk azt az ideális módszert és hozzáállást, ami képes segíteni a probléma leküzdésében, és a lemondás, a küszködés és az erőfeszítés ellenére is segít megtalálni a boldogulás kulcsát a gyógyulás felé vezető úton.

Pánik a munkahelyen

Egy olyan munkanap nehézsége, amikor rámtört a pánik, nemcsak annyiból állt, hogy ezt  valahogy át kellett vészelnem, hanem valahogy ki kellett bírnom a pánikbetegség elviselhetetlennek érezhető tüneteit úgy, hogy közben végig tudjam tisztességesen csinálni a munkámat is. Ha éltél már át pánikrohamot, biztosan te is tudod, hogy ez milyen nehéz! Mindamellett az is fontos volt a számomra, hogy végig normális maradjak: hogy normálisan tudjak beszélni, viselkedni a kollégákkal, a munkatársaimmal, és a feladatomat is el tudjam végezni szépen, ügyesen. Az volt bennem, hogy nem terhelhetem a munkahelyi kollégáimat a saját elviselhetetlen problémáimmal – az sem rajtam, sem senki máson nem segítene.

Ebben az időszakban raktárosként dolgoztam, amit nagyon szerettem, mert leginkább a bejövő áruval volt dolgom, emberekkel kevésbé voltam kapcsolatban. Javarészt több raklapnyi termékkel, sportfelszereléssel, eszközökkel foglalkoztam. Ez nekem gyönyörű rehabilitáció és idilli időszak volt. Mivel tárgyakkal voltam kapcsolatban és kevésbé másokkal, ezért kevésbé ért emberi kapcsolatokból fakadó stressz. Ez nekem ennek az időszaknak a legelején pedig nagyon sokat segített.

A változás és egy jó közösség mindig sokat segít

A pánikbetegség egy sérülékeny időszak volt számomra, ezért is volt óriási szerencsém, hogy munkahelyváltoztatással egy olyan állást kaphattam meg, amiben számomra ideális feltételek között dolgozhattam, ahol nagyon jól tudtam gyógyulni. Én akkor tudatosan olyan helyen akartam elhelyezkedni, ami sporttal kapcsolatos, és nem ahhoz hasonló, mint amit 4 éven keresztül végeztem előtte. Akkoriban – azaz a pánikbetegségem előtt, majd azt követően – még hobbisportolóként éltem a szabadidőmet. Lovagoltam hetente, jártam falat mászni és úszni, minden nap kerékpároztam és edzettem az otthoni kondigépemen és saját edzésekkel erősítettem. Fizikailag abban az időszakban voltam a legjobb formámban.

A középiskolai tanulmányaimat szállítmányozási technikusi szakon fejeztem be, de nem éreztem fontosnak, hogy ezen a területen dolgozzak tovább, és nem is annyira szerettem. Ezért az első munkahelyemet követően olyan munkalehetőséget kerestem, amit az akkori instabil lelkiállapotom mellett szívesebben, lelkesebben végzek majd. A sport volt az egyetlen, amiben akkoriban nyugalmat és vonzó lehetőséget láttam. A sógorom ültette a fülembe aztán azt a bogarat, hogy kereshetnék állást sporttal foglalkozó munkakörökben, érdemes volna, próbáljam meg. Ez már az első pánikrohamom után volt körülbelül egy évvel, miután eljöttem az első munkahelyemről. Eljöttem, mert a pánikbetegségem miatt munkaképtelenné váltam. Ekkor viszont már azt éreztem, hogy annyira jól vagyok, hogy tudok dolgozni is. 

Mivel semmilyen ilyen irányú végzettségem nem volt, több sportboltba is beadtam a jelentkezésemet eladói állásra, próba, szerencse alapon. Kíváncsi voltam rá, hogy mi fog történni. Miután több helyre is elküldtem az önéletrajzomat, visszahívtak állásinterjúkra, és végül az egyik helyen egy raktárvezetői állásra kértek fel az egyik budaörsi sportáruházba. Azt éreztem, hogy egy olyan közeg vár ott rám, amiben szívesen dolgoznék, ezért aláírtam a munkaszerződést.  Úgy véltem, hogy most az a legfontosabb, hogy olyat csináljak, amit eddig még nem, és hogy közben örömöt is találjak benne, és jól is tudjam érezni magam benne.

Szerencsém volt, mert egy nagyon szerető és támogató közegbe kerültem, ahol befogadtak és én is be tudtam illeszkedni. Ez óriási ajándék volt az Istentől, hogy egy ilyen helyre terelt, így alakította a sorsomat. Nagyon szerettem a vezetőimet, mert támogatóak voltak, és azt éreztem, hogy számíthatok rájuk, megbízhatok bennük, korrektek voltak és segítőkészek. Aztán később lecserélték őket, nem is egyszer, hanem háromszor, úgyhogy sokféle vezetőm volt, akik sokféle stílusban vezették az ott dolgozókat. De az első az nagyon-nagyon barátságos volt :)

Íme egy fotó rólam, még azokból az időkből:

Mindig ügyeltek arra, hogy a lehető legkevesebb feszültséget tolják ránk, viszont elvárták, hogy a feladatainkat odafigyeléssel és precízen végezzük el. Elfogadtam a raktárvezetői állást, megegyeztünk, és végül valóban az történt, amit szerettem volna: egy sportáruházban kezdtem el dolgozni, egy multinál, a magyarországi üzletlánc központjában, Budaörsön. Szerettem ezt a közeget, mert egyszerre kaptam egy hatalmas szabadságot és egy olyan munkát, ami egyszerre volt szellemi és fizikai. Készletgazdálkodás, árurendszerezés, szortírozás, áruk összekészítése, átvétele, számlázás, jó sok pakolás, a raktári rend fenntartása, ilyesmik. Én ezt nagyon megkedveltem.

Így, hogy egy úgymond ideális közegben dolgoztam napról napra, nagyon leegyszerűsödtek és kiszámíthatóak lettek a külső ingerek körülöttem. A munkámat legtöbbször egyedül végeztem, bár volt segítségem is olykor, ezek jó hangulatú közös munkák voltak. A gyógyulásomban sokat segített ez a közeg: könnyebbség volt számomra, hogy ilyen helyen dolgozhattam.  Én ezt isteni ajándéknak és csodálatos gyógyulási lehetőségnek éltem meg egyszerre. Ám emellett nagy volt a pszichés terhelés is, mert a bejövő áruforgalom hatalmas volt és nem igazán volt megállás egy pillanatra sem. Dolgozni kellett, mint a gép, egyik futárautó és emelő hátfalas teherautó követte a másikat. Így a mindennapos munkám végzése során rutinszerű, motorikus, olykor monoton, olykor pedig új kihívásokkal teli időszakok voltak. 

Ez nekem akkor nagyon kapóra jött. Nagyon jó volt, hogy nem kellett gondolkodni. Egyszerű volt a feladat, hogy mit kell csinálni, közben pedig annyi volt a munka, hogy sohasem volt vége, állandóan el kellett valamit végezni. Ezért aztán teljesen megfeledkezhettem magamról. Megfigyeltem, hogy ha a figyelemnek van dolga és le van kötve, akkor kevésbé jönnek fel a tudatba a negatív érzések, gondolatok, a lélekben megbúvó megoldatlanságok. 

Azt vettem észre, hogy ahogy én is, az emberek is leginkább az elfoglaltságba vagy a munkájukba szoktak menekülni a problémáik elől. Sokat gondolkoztam azon, hogy ennek mi lehet az oka. Úgy vélem, hogy ez azért van, mert terápiás ereje van a figyelem áthelyezésének a belső lelki problémákról és a megoldatlanságokról oda, ahol sikerélmény van,  ahol valamilyen elvégzendő feladat van a külvilágban. Ha mindeközben az ember a munkája során azt érzi, hogy szükség van rá, az jó érzést ad és ezáltal lesz a psziché és a lélek számára ezeknek együttesen egy pozitív terápiás ereje. Azt figyeltem meg, hogy ez egy jobb érzés, mert jobb érzés kívülre helyezni a figyelmet,  mint belülre. Könnyebb, mint egy belső lélekügyre, belső megoldatlanságra vagy konfliktusra, nehézségre, kényelmetlenségre, egy befelé irányuló belső munkára koncentrálni. (Ezek olyan belső munkák, amik a tudatos megoldásokon való munkálkodást jelentik.)

Azonban ahogy én látom és tapasztalom magamon és másokon, belső munka nélkül a tudat számára csak egy látszólagos és felszínes, törékeny kényelmet lehet biztosítani. Ez a hozzáállás fokozza  a belső megoldatlanságok felhalmozódását és ezeknek a nyomasztó terhét. Belső munka nélkül csak ezt érheti el az ember.

Itt szeretném megjegyezni azt, hogy a figyelem a harmadik szem csakrájához tartozik. Anamé véleménye ezzel a területtel kapcsolatban az, hogy ha az optimálisan működik, az ember kapcsolatban van a saját belső irányítórendszerével. Pontosan látja a valóságot és a felsőbb célt, ami felé tart. A koncentráció teremtő energiává válik.

Munka belül és munka kívül

Ezért szerintem az az ideális, ha az embernek mindennapra jut munkája, elfoglaltsága. És ez nem csak arról szól, hogy dolgozni kell a megélhetésért, hanem arról is, hogy a munkának van egy rehabilitációs ereje, amit a leginkább akkor lehet érezni úgy igazán, ha az ember szereti is azt, amit dolgozik, azt, amit csinál. Viszont szerintem ugyanilyen fontos a belső munka, és így, együtt, párhuzamosan van jelen a kettő.

Ahogy magamon megfigyeltem, az emberi psziché az adok-kapok elvén érzi magát a legkomfortosabban, amikor kézzel fogható vagy érezhető jutalmat kap a szolgáltatásaiért cserébe. Szolgáltatás alatt azt értem, amit az ember például a munkahelyén vagy a kapcsolataiban nyújt. Amikor pedig ez az érzékeny egyensúly felborul bármelyik fél oldalán, mert úgy érzi az egyik vagy a másik, hogy nem megfelelő az az érték, az a minőség, amit cserébe visszakap, akkor elkerülhetetlenül megjelenik a konfliktus. 

Az emberi életben rengeteg a különféle konfliktusokkal teletűzdelt élethelyzet. Ezekben végső soron csak az számít, hogy azokat hogyan oldja meg vagy hogyan nem oldja meg az ember, és hogy mindeközben milyen emberré válik. 

Én például számtalanszor nem bántam jól másokkal és millió hibát elkövettem az emberi kapcsolataim menedzselése során. Vélt vagy valós igazságtalanságokkal, sérelmekkel kellett magamban megküzdenem, amit a másokkal való kapcsolódásaim idéztek elő. Ilyenkor a kétségbeesés, a pánik, a harag, a düh, a duzzogás, a neheztelés, az ítélkezés, a morgolódás és az elégedetlenkedés állapotát forgattam magamban. Azt figyeltem meg magamon, hogy amikor ezek úrrá lesznek rajtam, az valójában nem jó sem nekem, sem pedig a másik embernek. Nekem ilyenkor mindig az segít, ha nem arra figyelek, ami nekem rossz, hanem arra, hogy amit tettem, cselekedtem, mondtam, az a másik embernek fájdalmas. Amikor egy adott helyzetben ezt megérzem, vagy ha a másik ember erre felhívja a figyelmemet, minden tőlem telhetőt szeretek megtenni, hogy korrigáljam a helyzetet. 

Menteni a menthetőt

Olyan esetben például, amikor a korrigálás vagy a kísérlet, hogy jobbá tegyünk egy helyzetet nem sikerül, akkor már az is nagyon jó, ha nem a düh és a negatív érzelmek forognak az emberben. Ehelyett már az is sokat tud segíteni szerintem, ha legalább meg tudjuk beszélni az adott problémát, konfliktust a másikkal – persze csak ha erre a másik ember is nyitott és van rá mód. Ha nem, akkor is fontosnak vélem, hogy tanuljak a helyzetből. Megfigyeltem, hogy minél inkább nyugodtságból, türelemből és szeretetből kiindulva igyekszem a konfliktusaimat rendezni magamban és másokkal, annál jobb érzés élni.

Minden ember számára komoly kihívás és belső munka javítani, ápolni a kapcsolatokat, akár munkahelyi, akár családi, akár baráti kapcsolatokról van szó. Valóban nagyon nehéz, de végső soron ez a legfontosabb szerintem, mert ezen túl már csak az ösztönszerű ingerek és reakciók vannak. Ha ezeket az ember hagyja elburjánzani magában, azok másra nem is lesznek jók, csak arra, hogy letarolja vele a kapcsolatait, és végső soron a környezetét és a világot is. Azért mondom, hogy a világot is, mert minél több ember él így, az összeadódik és elkerülhetetlenül kihat másokra is fenyegetések, elnyomások, harcok formájában.

Ez a belső munkálkodás saját magunkon és a másokkal való kapcsolatainkon nélkülözhetetlen, ha boldogan szeretnénk élni. Én erre mindig sokat gondolok, ezért is tartom mindennél fontosabbnak a jó konfliktuskezelést.

Amikor pánikbetegként a rohamokkal teli napjaimat csináltam végig a munkahelyemen, szinte végig csak imádkoztam. Amikor már Anamé jógás kezdőként csoportos órákra is jártam, azt éreztem, hogy az imádkozásom ereje megnő tőle. Jó érzés volt. A napjaimat  csak így tudtam végigcsinálni, így tudtam jól  teljesíteni a hétköznapokban. Hiába volt már bőven tapasztalatom a pánikrohamok kezelésében, az még mindig óriási nehézség volt. A gyakorlás hatására viszont meg tudtam napról napra erősödni annyira, hogy a pánikrohamok és a vele járó depresszió el tudott múlni az életemből és nem volt többé szükségem pszichológusra és pszichiáterre sem. A gyakorlás hatására tudtam letenni az antidepresszánsokat és a nyugtatókat, kedélyjavítókat.

Vissza az időben

Most pedig gyere velem, kísérj el az időben egy kicsit akkorra, amikor még nem gyakoroltam, nem jártam Anamé jógatanfolyamokra sem, mert nem is tudtam, hogy létezik. Akkoriban kezdtem el pszichológushoz járni, nem sokkal az első pánikrohamom után.

Akkor még a pánikbetegségemmel sokkal nehezebb volt megküzdenem. Azt hittem, hogy nem élem túl, de megpróbáltam úgy végigmenni a napjaimon, hogy vállalom ezt a rizikót. Tudtam, hogy a pánikbetegségből csak úgy van kiút, ha szembenézek minden félelmével, amit csak nekem tartogat. De sajnos volt, hogy mégsem tudtam végigcsinálni a napot emiatt azokban az időkben, és haza kellett mennem. Ott persze nem volt sokkal jobb, de még mindig  nyugodtabb volt számomra.

A pánikbetegségem első időszakában jártam pszichológushoz és pszichiáterhez is. Az első pánikrohamom után elkezdtem a terápiát, és gyógyszereket kezdtem szedni. Csak ezt követően, másfél év múlva voltam először az Anamé jóga budapesti jógastúdiójában, gyakorolni az Anamé jógalégzést. Én akkor tapasztaltam meg, hogy az általam kipróbált terápiához, gyógyszerekhez és más módszerekhez képest mennyi mindenben segítenek nekem többet a Karma Killer jóga gyakorlatai.

(Ami a legelőször nagyon megtetszett benne, az az volt, hogy az Anamé Program gyakorlatai nem a fejnek szólnak. Nem beszéd vagy beszélgetés útján segítenek, mint a pszichoterápia, és nem is vizualizációs technikák segítségével, mint más alternatív módszerek, hanem a légzés és a mozgás mindenki számára egyszerűen elvégezhető összehangolásával, a testben lévő energiaáramlás alapelveinek figyelembevételével. Szó szerint új életet lehelt belém a Karma Killer jóga. Éreztem, hogy a légzés és a mozgás, a csakrákra ható gyakorlatok mennyire pozitívan hatnak rám, és mennyire segítenek érzelmileg stabilabbá válni. Az oktatók minden kérdésemre készségesen álltak a rendelkezésemre, segítettek. A jógaórákon módosították, korrigálták a gyakorlatokat, ha arra volt szükségem. Segítséget, gondoskodást és figyelmet kaptam a pszichoterápiám során is, mégis azt éltem meg, hogy nekem hatékonyabban és gyorsabban segített a felépülésemben a Karma Killer jóga. Azért, mert azt tapasztaltam, hogy sokkal mélyebben, a pánikbetegségem gyökeréig hatott.)

Visszatérve tehát, annak idején a pszichológusomat idővel nagyon megszerettem. Nekem fontos volt, hogy legyen köztünk valamifajta vonzás, szimpátia és bizalom. (Eszerint választottam magamnak pszichoterepautát is – hála Istennek azzal, akit elsőre választottam, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.) Összességében több, mint másfél évig jártam hozzá a pánikbetegségem ideje alatt. Akkoriban ő volt az én megmentőm, ő volt az, aki nekem a legtöbbet segített a felépülésben. Őszintén szólva én nem akartam pszichológushoz járni, mert nem hittem benne, hogy segíteni fog. Ez még 2010-ben volt.

Emlékszem, amikor az első pánikrohamomat nem sokkal rá egy második követte. Ez annyira lesújtóan hatott rám, hogy a testvérem ezt látva azt tanácsolta, hogy forduljak mindenképp szakemberhez, pszichológushoz. Én mindig megbeszéltem a problémáimat a barátaimmal vagy a családtagjaimmal, azzal sose volt gond, de ő azzal érvelt a pszichológus mellett, hogy szerinte egy szakemberrel való beszélgetés sokkal többet tud segíteni nekem.

Végül a külső nyomásnak engedve és a pánikbetegség kellemetlen tünetei miatt adtam ennek egy esélyt. Meg akartam gyógyulni, és ez az érzés mindennél fontosabb volt számomra, ezért minden  esélyt megragadtam, amit elém sodort az élet. Kétségbe voltam esve, hogy idáig jutottam, de már nem volt más esélyem, hogy ebből kimásszak.

Akkoriban annyira rettegtem a pánikbetegség tüneteitől, hogy utcára is csak kísérettel mertem kimenni, ezért az első találkozómra a pszichológussal –ha ciki, ha nem – anyukám kísért el. Más nem ért rá :) Végigremegtem az utat, teljes lelki káosz volt bennem, ami olyan nagy  volt már, hogy betegszabadságra kellett mennem az akkori munkahelyemen. Ez még életem legelső munkahelyén történt, amikor egy fuvarozási cégnek dolgoztam.

Annyira rosszul voltam, annyira féltem az emberektől és az élettől. Azt éreztem, bármilyen kihívás alatt összetörök, mert nagyon érzékeny voltam mindenre, ami körülöttem történt; a beszéd, a villamos, a buszok, az autók, a közlekedő emberek és a járművek, a forgalom hangzavara frusztrálóan érintett. Annyira zavaró volt a nyüzsgés, hogy még jobban elgyengültem tőle, elvette az erőmet.

Eldöntöttem, hogy az ilyen bénító érzéseknek és állapotoknak én nem leszek alárendelve, nem fogom hagyni. Mindezt úgy, hogy halványlila gőzöm sem volt, hogy hogyan másszak ki a slamasztikából, illetve hogy valaha találok-e rá megoldást.

Ahogy közeledtem a rendelőhöz, annál inkább nőtt bennem a kíváncsiság. Nagyon szép volt a környezet és otthonos volt minden, a fotel is nagyon kényelmes volt. A hölgy, akihez elmentem, szimpatikus volt – éppúgy, mint a fotón, amit láttam róla. 

Körülbelül 1 órán át voltam nála, és a legelső alkalom után azt éreztem, ugyanolyan állapotban jöttem ki, mint amilyenben bementem hozzá. Nem éreztem magam jobban és nem éreztem azt sem, hogy segített volna nekem. Úgy ültem le vele szemben, mint akinek nincsen takargatnivalója. Egyébként nem is igazán volt. Elkezdtem én mondani neki mindent az alatt az 1 óra alatt, ami csak jött belőlem. Egy órán át végig elmondtam neki mindent magamról, amit csak bírtam, habosra beszéltem a számat. A szüleimmel való rossz kapcsolatomat, az akkori párkapcsolatomból való kilépésemet, azt a szakítást, ami után teljesen padlóra kerültem lelkileg, a csalódásaimat az életemben, a munkahelyi nehézségeimet, a félelmeimet és a saját megoldatlanságaimat, frusztrációimat, szóval mindent, amiről azt gondoltam, hogy az akkori rossz állapotomhoz vezetett. Ezekről részletesen beszéltem és csak mondtam és mondtam, megállás nélkül, annak reményében hogy majd a beszéd segíteni fog… Kétségbeesetten 1 órán keresztül csak sztoriztam. Ő pedig csak figyelt rám és hallgatott, szinte nem is mondott semmit. Hagyta, hogy kibontakozzak.

Az első beszélgetésünk során azt éreztem, hogy itt csak én beszélek, és valóban az első találkozásunkkor 99%-ban, folyamatosan csak én meséltem. Emlékszem, jó volt kiönteni magamból azt a 60 percet, kimondani azt a sok mindent, ami bennem volt... Annak ellenére, hogy szakember volt, az első alkalom után egyáltalán nem éreztem azt, hogy segített volna és jobb lett volna nekem a beszélgetéstől. Olyan érzésem volt, mintha nem is történt volna semmi, a végén sem mondott nekem semmit, illetve semmi használhatót. Nem értettem ezt, nagyon furcsa volt ez az egész.

Nehezen találtunk új időpontot, és azt mondta, hogy tudok menni máshoz is, ha akarok, mert több pszichológus is volt abban a rendelőben. Én azt mondtam neki, hogy jobb lesz így. Ha találkozunk újra, kezdjük el együtt inkább a terápiát, csak azért ne variáljunk most, inkább dolgozzunk együtt, legyen tapasztalatunk a közös munkáról, és majd meglátjuk, hogyan fog ez menni a továbbiakban. Elfogadta, megegyeztünk egy újabb találkozóban. Nyitottan álltam hozzá, és azt akartam, hogy hasznosak és gyógyítóak legyenek a találkozásaink, de nem tudtam, hogy valóban ő lesz-e a megfelelő ember, aki nekem segíteni tud majd.

A folytatásban szeretném leírni a további tapasztalataimat a pszichológusommal való közös munkánkról, majd a pszichiáteremmel való kapcsolatomról is, aki segített a gyógyszereim megfelelő beállításában. 

És szeretnék majd írni arról is, amit az Anamé jógagyakorlatok és kiegészítők, például az Anamé csakratisztító karkötők kapcsán tapasztaltam, amik a csakrák megnyitása helyett a csakrák tisztításával és egyensúlyba hozásával segítettek elmulasztani a pánikbetegségemet, és arról hogy a pszichoterápiás alkalmaim ezzel szemben hogyan hatottak rám és milyen eredményeket értem el velük.

Tarts velem, várlak szeretettel a következő részben is.

Várunk szeretettel az Anamé órarendi órákon, illetve a www.karmakillerjoga.hu weboldalon, ahol el is kezdheted velünk a gyakorlást, hogy ha pedig te is hasonló helyzetben vagy és kiegészítő megoldásokat keresel, ahogy annak idején én is, akkor várlak szeretettel egy online konzultációra, ami első alkalommal ingyenes. Időpontot  az Anamé órarendben tudsz foglalni.

Balázs Valéria Anamé is vezet blogot, az ő írásait is ajánlom figyelmedbe. Olvashatsz benne a kundalini jógáról és energiáról, Anamé életéről, az Anamé Program születéséről, szóval sok-sok mindenről – szerintem érdemes belenézni! Jó olvasást kívánok neked.